Bóna Judit: A gyors beszéd. Produkciós és percepciós sajátosságok.

MTA Könyvtára–Lexica Kiadó, Budapest, 2009. 133 oldal.

A kötet 2009-ben jelent meg az AKA-TÉKA sorozatban. Alcíméből kiderül, hogy a szerző a gyors beszédtempót a beszéd teljes körfolyamatában vizsgálja.

A felgyorsult beszéd produkciós és percepciós szempontú elemzése több szempontból időszerű feladat volt. Egyrészt az átlagos nyelvhasználók által megfigyelt, a fonetikusok többsége által vizsgált és elfogadott nézet szerint a nyelv használatában egyfajta gyorsulási tendencia figyelhető meg. Ennek az is lehet az oka, hogy kevésbé figyelünk a helyes artikulációra, amelynek következményeként a beszédhangok időviszonyai is átrendeződnek. [Természetesen az egyes beszélők között nagy egyéni eltérések vannak, az átlagos beszédtempó függ például az egyén életkorától és alakulását szociolingvisztikai tényezők is meghatározzák. Tapasztalatok szerint más beszédtempó jellemzi például a városban és a faluban élőket vagy a különböző foglalkozású (hivatásos beszélő vagy nem hivatásos beszélő) embereket.]

Másrészt nagyszámú adatközlővel végzett kísérletek igazolták, hogy a beszédmegértésben sok problémával küzdenek a gyermekek, az idősek és gyakran a fiatal, illetve középkorú felnőttek is. Reprezentatív minisztériumi és nemzetközi felmérések (pl. OM, OKÉV, PISA vizsgálatok) arra hívják fel a figyelmet, hogy életkortól függetlenül a magyar lakosság körülbelül egynegyedének komoly gondjai vannak a szövegértéssel. Bár ezek a felmérések olvasott szövegek megértését vizsgálják, bizonyos, hogy a probléma nemcsak olvasási nehézségekre vezethető vissza. Az általános beszédfeldolgozási folyamatok ugyanis nagyban meghatározzák az olvasási, szövegértési működéseket. A beszédmegértés problémájának számtalan oka közül pedig az egyik legmeghatározóbb a beszédtempó gyorsasága lehet. A hazai és a nemzetközi szakirodalomban sok gyors beszéddel kapcsolatos kutatásról olvashatunk. A könyv újdonsága elsősorban az, hogy spontán beszédben vizsgálja a felgyorsult beszéd sajátosságait.

A könyv hét nagyobb fejezetből és az irodalomjegyzékből áll; a szerző doktori munkájához több éven keresztül végzett kutatásait, kísérleteit mutatja be.

Az első fejezet címe: Beszéd és beszédtempó. Ebben megismerkedhetünk a tempóval kapcsolatos terminológiai problémákkal (beszédtempó és artikulációs tempó elkülönítése); a beszédtempó elemzésének kérdéseivel (mekkora beszédrészletet vizsgáljunk; milyen tempóindexet válasszunk a kutatáshoz; milyen szegmentálási problémákba ütközhetünk a méréseknél; illetve hogyan kezeljük a megakadásokat a tempóvizsgálatoknál); történeti áttekintést kapunk a magyar beszédtempó-vizsgálatokról; majd két alfejezetben a beszédtempó és a beszédprodukció, illetve a beszédpercepció összefüggéseiről olvashatunk. A beszédprodukciós folyamatban a beszédtempót számtalan tényező befolyásolja, ilyenek az egyén genetikai tulajdonságai, az életkora, a környezeti minta, a személyiségjegyek, a pszichés állapot, a beszédtéma, a beszédhelyzet, a beszédmód stb. A beszédpercepció szempontjából a kutatók egyrészt a tempóészlelést befolyásoló tényezőket, másrészt a beszédtempónak a beszédpercepciós folyamatokra gyakorolt hatását vizsgálják. A szakirodalmi adatok szerint a beszédtempó szoros összefüggésben áll minden beszédfeldolgozási szinttel, illetve a memóriával is.

A második rövid fejezet a szerző gyors beszéddel kapcsolatos kutatási hipotéziseit, céljait tartalmazza, míg a harmadik részben rövid összefoglalást olvashatunk a beszédtempó kísérleti vizsgálatának módszertanáról.

A negyedik fejezet A magyar köznyelvi beszédtempó ma címet kapta. Ez két vizsgálatot ismertet: az egyik 15 átlagos vagy az átlagosnál lassabb beszédsebességűnek tartott fiatal beszédprodukcióját elemzi; a másik összehasonlítja két rádióadó műsorvezetőinek, hírolvasóinak és a reklámokban szereplő bemondóinak beszédében a temporális sajátosságokat. Az első vizsgálat eredményi szerint a vizsgált beszélők fele 14,0 hang/s-os vagy annál gyorsabb (akár 15,3 hang/s-os) artikulációs tempóval beszél, és mégis az átlagosnak tartott beszélők közé tartozik. Ez a tempó Hegedűs Lajosnál (1957-ben), valamint Fónagy Iván és Magdics Klára 1960-as méréseiben a gyorsnak tartott sportközvetítések átlagos tempójának felelt meg. Igazolódott az is, hogy a szünetek valóban meghatározók a tempóélmény kialakításában, hiszen egy lassú beszélőnek ítélt személy artikulációja is 14,0 hang/s-os volt. A második vizsgálat szerint az előzetes elvárásoknak megfelelően a kereskedelmi rádióban elhangzó beszédprodukciók sokkal gyorsabbak, mint a közszolgálati rádióban hallhatók. Ez a tempó, illetve a kevés és rövid beszédszünetek tartása megnehezítik a hallgató beszédpercepciós működéseit, különösen az idősebb korosztálynak nehéz feldolgoznia ezt a beszédet.

Az ötödik fejezet a felgyorsult beszédtempó produkciós sajátosságait ismerteti három beszédtípus kapcsán. A gyors beszédtempó egyrészt lehet 1. adottság, amikor a beszélőnek egyéni beszédsajátossága a gyors artikuláció (hadarás, illetve gyorsbeszélés); másrészt a beszéd kétféleképpen gyorsítható szándékosan is: 2. az ép beszédű, átlagos tempóval beszélő személyek tudatosan gyorsíthatják beszédüket; 3. a beszédtempót gépi úton, mesterségesen gyorsítjuk. A fejezet bemutat egy hadarókkal és gyorsbeszélőkkel végzett kísérletsorozatot (különböző beszédszituációkban rögzített spontánbeszéd-felvételek elemzése); majd egy másik kísérletsorozatban a természetesen felgyorsított spontán beszéd jellegzetességeit vizsgálja; végül a mesterségesen felgyorsított beszéd sajátosságairól olvashatunk. A kísérletek azt igazolják, hogy a beszédtempó tudatos megváltoztatása igen nehéz feladat, és a teljes beszédtervezési folyamatot érinti.

A hatodik fejezet a felgyorsult beszédtempó és a beszédfeldolgozás összefüggéseit elemzi. Ismertet egy mondatészleléssel és a verbális munkamemóriával foglalkozó kísérletet; egy mondatértéssel foglalkozó kísérletsorozatot; illetve bemutatja egy szövegértési vizsgálat eredményeit. A beszédészleléssel kapcsolatos eredmények szerint 1. minél gyorsabb beszédtempóval hangoznak el a mondatok, annál pontatlanabb az észlelésük és az ismétlésük; illetve 2. a beszédmegértés szintje egy bizonyos tempóértékig segíti a beszédészlelési folyamatokat, vagyis a nem pontosan azonosított hangsorokat a hallgató képes rekonstruálni a mondat jelentésének ismeretében. A mondatértési tesztek eredményei azt igazolták, hogy a leginkább a szemantikai szerkezet befolyásolja a mondatértést. Ugyanakkor a beszédtempó nagymértékű fokozásával csökken a szövegértés helyessége. (A kismértékben gyorsított, hétköznapi beszédszituációk során is előforduló artikulációs tempó azonban nem rontja jelentősen a szövegértést.) A gyorsítás mértéke befolyásolja azt is, hogy a természetes gyors beszéd vagy a számítógéppel gyorsított beszéd-e az érthetőbb. A kevésbé gyors szövegek esetében a lineárisan gyorsított szöveg megértése sikeresebb, mint a hadaró beszédet imitáló ritmustalan szövegé. A nagyon gyors beszédtempó esetén nincs különbség a kétféle időszerkezetű és gyorsítású szöveg feldolgozásában. Vagyis egy bizonyos beszédtempón túl mindegy, hogy a beszéd időzítési arányai a természetes átlagos tempójú beszédhez hasonlítanak, vagy sem.

A könyv utolsó fejezete, A felgyorsult beszéd társadalmi vonatkozásai, a kísérletek eredményeinek összefoglalásán túl meghatározza azt, hogy melyek a percepció számára korrekt tempóértékek az egyes beszédfeldolgozási szinteken. Az észlelés még részlegesen működik 31,6 hang/s-os artikulációs tempó esetén; a mondatértésben ez az érték átlagosan 28,4 hang/s; míg a szövegértés (az értelmezés, asszociációk szintje) maximum 19 hang/s-os artikulációs sebességnél működik relatíve megfelelően. A fejezet (és a könyv) záró gondolatai felhívják a figyelmet a gyors beszéd pedagógiai, gyógypedagógiai vonatkozásaira, illetve a médiában, a retorikában és a beszédtechnológiai alkalmazásokban betöltött szerepére.